|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: II. Szilveszter /pápa/ 1996. február 16.Az Aacheni Magyar Szent László Egyházközség plébánosa, Szigeti István kutatása szerint a Szent Korona több mint 200 évig Aachenben volt. Nagy Károly 800-ban Rómába ment, ahol III. Leó pápa megkoronázta. A koronát Nagy Károly császár maga hozta Rómába erre a célra. Károly 814-ben halt meg és a koronával együtt eltemették. III. Ottó 1000-ben Aachenbe látogatott, ahol feltárta Nagy Károly sírját, magához vette a koronát és azt még ebben az évben Rómába vitte. II. Szilveszter pápa ezt a koronát adta Asztrik kalocsai érseknek és ezzel koronázták meg Szent Istvánt. /Brassói Lapok (Brassó), febr. 16-22./2001. augusztus 16.II. János Pál pápa levélben küldte el apostoli áldását Magyarországra azon millenniumi ünnepség alkalmából, amelyet Nagyboldogasszony napján, aug. 15-én a Budapestről az esztergomi Bazilikába szállított Szent Korona előtt tartottak. A katolikus egyházfő Paskai László bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsekhez írt levelében kiemelte: a magyar nép számára a II. Szilveszter pápa által adományozott ősi korona nemzeti önazonosságának, az ország ezeréves történelmének és kultúrájának a jelképe, amelyet nemzeti ereklyeként tisztel, és a Szent Korona elnevezéssel becsül meg. "Ez a mély lelki tartalom segítse a mai nemzedéket, hogy a keresztény múlt hagyományaira építse értékes jövőjét" - fűzte hozzá. II. János Pál szavai szerint a korona adományozása Szent Istvánnak Magyarország függetlenségét és az európai népekhez való csatlakozását eredményezte. "A korona elnyerését István nem kitüntetésnek, hanem szolgálatnak tekintette. Mindig a rábízott közösség javát kereste korának körülményei között. Erre törekedett az ország megszervezésével és védelmével, saját törvénykönyv kibocsátásával, a világi és keresztény kultúra művelésével" - áll az üzenetben. A pápa példamutatónak nevezte Szent István családi életét, s utal arra, hogy a szent család hatása utódaikban is megmutatkozott: az Árpád-ház számtalan szentet és boldogot adott az egyháznak. Üzenetében utal arra: Szent Istvánt a legtöbbször a Szent Koronával a kezében ábrázolják, amint felajánlja országát és népét a Magyarok Nagyasszonyának. "A magyar nép mindvégig megőrizte lelkében ennek a felajánlásnak a tudatát, és ez lett a magyar Mária-tisztelet nemzeti sajátossága" - írja. A katolikus egyházfő felidézte tíz évvel ezelőtti magyarországi látogatását, amikor a Hősök terén bemutatott szentmise végén, ünnepélyesen megújították ezt a felajánlást a Magyarok Nagyasszonyának. "Amikor most a ,Magyar Millennium, befejeződik, ugyanazzal az imával újítsátok meg a felajánlást" - fordult a hívekhez. /A Szent Korona Esztergomban. Levelet írt a pápa. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./ A Szent Korona előtt, sok ezer hívő jelenlétében tartották meg a Nagyboldogasszony-napi egyházi és állami millenniumi ünnepséget aug. 15-én, Szent István halálának napján, Esztergomban. A koronát hajóval szállították Budapestről az egykori koronázó városba. A nemzeti ereklyét az esztergomi bazilikánál a Szent Korona Testület tagjai - Mádl Ferenc köztársasági elnök, Áder János, az Országgyűlés elnöke, Orbán Viktor miniszterelnök, Németh János, az Alkotmánybíróság elnöke és Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke - fogadták. Az állam és a történelmi egyházak vezetőinek részvételével tartott szentmisét Paskai László bíboros, prímás és Karl- Josef Rauber apostoli nuncius közösen celebrálta. A pápa levelének felolvasása után Paskai László imájában megismételte Szent István Szűz Máriának tett országfelajánlását. A szentmisét követően Áder János idézte föl az államalapító alakját és intelmeit. A házelnök beszédében arról szólt: amikor ezer évvel ezelőtt, a hagyomány szerint Esztergomban Szent István homlokára helyezték a magyar királyi koronát, a fiatal európai keresztény magyar állam jövőjének ígérete rejlett az ünnepi szertartásban. A testvéregyházak képviseletében a bazilikában Bölcskei Gusztáv református püspök mondott köszöntőt. Ezt követően Mádl Ferenc köztársasági elnök felavatta Melocco Miklós István megkoronázása című szoborkompozícióját a vár északi rondelláján. /A Szent Korona Esztergomban. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 16./2010. augusztus 18.Intelem a hazafiságraMivel minden nép saját törvényei szerint él, ezért mi is, Isten akaratából országunkat igazgatván… törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára, miképpen éljen tisztességes és békés életet…” – áll az Intelmekben, amelyet Szent István királyunk fiához, Imre herceghez címzett szent hagyatékában. Benne van politikai programja, az európai beilleszkedés és keresztény társadalmi életformaváltás szándéka. Benne van a nemzeti elv éppúgy, mint a nemzetek felettiség, a nemzeti hagyományok megőrzése és a politikai önállóság. A II. Szilveszter pápától kapott apostoli királyavató Szent Korona pedig erősítette függetlenségét a Német-római Birodalommal és Csehországgal szemben. Ugyanakkor a legendaíró valós történeti hagyományt rögzített, miszerint országa felajánlása a Szűzanyának egy sajátosan magyar államelméletnek – a Regnum Marianumnak – az alapját vetette meg. E mögött az a mélységes meggyőződés és hivatástudat állt, hogy a király Isten felkentje, hogy népe földi és örök jólétét szolgálja, elősegítse. Szent István rájött, hogy királyságát Krisztus királysága megnemesíti, sőt a Megváltó ad igazi támpontot ehhez a szolgálathoz. Nem féltette népe ősi történelmét és kultúráját a kereszténységtől, nem krisztustalanított, ősmagyar hitet akart konzerválni, hanem ellenkezőleg, megérezte, hogy Krisztus felemel minden nemzetet, – a magyart is, – anélkül hogy bármelyikük elveszítené saját értékét. A kereszténység inkább erőssé, teljessé teszi a népeket és örök célt ad nekik. Ezt történelmünk mindvégig igazolta. Szent István is Krisztusban találta meg a „hiteles nemzeti felemelkedés forrását.” (Székely János pk.) Ezért építette népe jövőjét erre a sziklára. Ma már alig van Európában király, nemhogy keresztény király. A demokratikus berendezkedésű köztársaságokban a hatalom jól elkülöníthető ágai garantálják a törékeny egyensúlyt, hogy a nép képviselete, az állampolgári jogok ne szenvedjenek csorbát, és az állam is betölthesse meghatározott szerepét. A parlamentáris rendszerekben a pártokba tömörült választók lipinkáznak egymással a hatalomért, és maga a politika kifejezés is erre az értelemre szűkült le. Ha valaki tenni akar a népéért, hazájáért, föltétlen valamilyen párt színeiben kell ügyeskednie az országgyűlésben, hogy egy gondolat, egy javaslat, egy ötlet, egy újító, a köz javát célzó megoldás, egy közös érdek törvényerőre jusson. Akkor mit tehetünk, ha jó hazafiak akarunk lenni? Négyévenként szavazzunk, aztán kuss? Ne szóljunk bele a hozzáértők dolgába? Hisz állítólag a politika is szakma, mint az asztalosság vagy a cipészet… Menjünk utcára, gyűjtsünk aláírást, ha valamivel nem vagyunk elégedettek? Alapítsunk szélsőjobb, balközép, nemzeti, liberális vagy a többségnek mindenáron megfelelni akaró pártot? Vetítsük ki elvárásainkat olyanokba, akik hallani sem akarnak arról, hogy élünkre álljanak? Nem kell király, mégis kell király? A legfontosabb majdnem kimaradt. Szent István népe karizmatikus vezetője volt. Aki az eget is összekötötte a földdel. Karizmájának titka, ez az égi összeköttetés. A spirituális kapocs a karizmák ajándékozójával, a Mindenható Istennel, akit Jézus Krisztusban felismert. Vajon hány szentéletű politikusunk van? Mert, ha azok lennének, nem akarnák leváltani a népet… Vajon Szent István népe, együtt és személyenként is ugyanazt a jövőt akarja-e, mint amit a szent király fiának felvázolt az intelmekben? Vajon az evangélium alaptörvényétől elszabadult hazafiság, a másokra ellenfélként, sőt legyőzendő ellenségként tekintő, nemzetieskedő, erőfitogtató magyarkodás mennyire tükrözi Isten akaratát? Csak mi akarjuk, hogy mindenáron fenn- és megmaradjunk, vagy ezt Isten, szívünkbe írt törvényeinek megtartásával képzeljük el? Mert, ha hitben, erkölcsben, életfelfogásban nem újul meg Erdély és Magyarország népe, akkor lehetnek választások, lehet önrendelkezés, lehet jobbik vagy rosszabbik gárda az oldalunkon,- Szent Királyunknak nem lesz, akikért „mennyei érdekérvényesítő képességét” latba vetnie, magyarán közbenjárnia. Augusztus 20-a, minden magyarok ünnepe, a kenyér-áldás ünnepe ugyanis ezt jelzi. Van nekünk égi párfogónk. A Magyarak Nagyasszonya és Szent István ma is nyomon követi a székelyek ébredését, élni- és tenni akarását. Az anyanemzet feltámadása a sok csendes imának is köszönhető…A szent magyarok égi családja drukkol értünk, és kijárja számunkra az égi áldást. Ehhez viszont kellünk mi is. Akár oly módon, hogy kitöröljük szívünkből a gyűlöletet, megszüntetjük lelkünkben az ellenségképet, nem hamis hazafisággal, és türelmetlen csörtetéssel hergelünk másokat magunk ellen, hanem tudással és a szeretet intelligenciájával söpörjük félre a gáncsoskodást és a rosszindulatot. Megélve a hitet és otthonnak tekintve egyházunkat, ahová egy nagycsaládként tartozunk, megbecsülve őseink hitét – hagyományát – földjét – szabadságszeretetét és áldozatos munkáját, szentnek tartva mindazt, ami Szent Istvánnak is szent volt: család-haza-egyház. Amikor -vezetőinkkel az élen- hallgattunk jól működő lelkiismeretünkre, és az evangéliumhoz szabjuk tetteinket, nem pedig a Bibliát vagy az egyházat akarjuk szennyezett, önző énünkhöz idomítani… Amikor a bizalom erős szálaival fogódzunk egymásba a másikban fellelhető jóakaratra alapozva :- nos akkor „Mária országa”, a magyar haza nemcsak a magasban valósulhat meg… Sebestyén Péter Központ. Erdély.ma 2010. augusztus 20.Szent Korona az alkotmányban?Nagy a valószínűsége annak, hogy a várhatóan jövő év elejére elkészülő új magyar alkotmányba bekerül a Szent Koronára való utalás is, amit az Orbán Viktor kormányfő vezette Fideszben sokan támogatnak, ugyanakkor más jobboldali politikusok is felkarolták az ötletet. A kezdeményezés mellett Schmitt Pál új köztársasági elnök is kiállt, aki a hivatalba lépése tiszteletére augusztus 6-án rendezett beiktatási ünnepségen elmondta: javasolja, hogy az alaptörvény előszava tartalmazza a kereszténységre történő utalást és a Szent Koronát. „Köztársasági elnökként a jelenlegi és a majd megszülető alkotmány alapján kell az egyensúly szerepét betöltenem a parlamenti pártok, a magyar társadalom, a nemzet különböző csoportjai között” – fogalmazott az új köztársasági elnök a Sándor-palotában, hozzátéve: minden erejével azon lesz, hogy a lehető legszélesebb körű nemzeti egyetértésen nyugvó, a nép akaratát tükröző törvényei és alaptörvénye legyen az országnak. Hangsúlyozta: közhivatalánál fogva, kellő mértéktartással, aktív részese kíván lenni az Orbán-kormány által megkezdett alkotmányozás folyamatának. Mint mondta, a világ számos, történelmére büszke ország alaptörvényére jellemző az állam gyökereinek, dicső múltjának deklarálása, és a nemzet alapvető értékeinek felmutatása. Ezért javasolni fogja, hogy az alaptörvény előszava tartalmazza a kereszténységre történő utalást és a Szent Koronát, amely – szavai szerint – a magyarság európaiságának és európai értéktartalmának jelképe. Az áprilisi magyarországi parlamenti választások nyomán megalakult új összetételű Országgyűlés június végén hozott létre eseti bizottságot az új alkotmány kidolgozásának előkészítésére, a testületnek 45 országgyűlési képviselő lesz a tagja. A parlamenti bizottság mellett korábban egy szakértői alkotmány-előkészítő testületet is létrehoztak, a bizottság tagja Boross Péter volt miniszterelnök, Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Szájer József és Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselők, Stumpf István, az előző Orbán-kormány kancelláriaminisztere, valamint Pozsgay Imre volt államminiszter. Az Orbán Viktor miniszterelnök által felkért szaktekintélyek feladata kidolgozni az új alaptörvény koncepcióját. A Fidesz elnöke már korábban ismertette álláspontját, miszerint a mostani alaptörvény csak „technokrata szabályhalmaz”, nem ad igazi útmutatást, összefogást a nemzetnek. „Én a lengyel alkotmány invokációszerű részét tartom célravezetőnek, minden ország alkotmányában van valamilyen, értékeket rögzítő tételsor, amely nem megosztani, hanem egységesíteni szokta az országot. Épp azért van szükség az alkotmány elején néhány veretes, komoly mondatra, hogy mindenki érezze, »ebben a misében«, történetben ő is benne van” – jelentette ki egy tavalyi tévéinterjúban Orbán Viktor. A választások óta eltelt időszakban a Fidesz számos politikusa úgy vélekedett, hogy ma Magyarországon ideiglenes alkotmány van érvényben, és eddig kellő felhatalmazás, társadalmi szerződés, illetve nemzeti egység híján az új alkotmány létrehozásának lehetősége még nem állt rendelkezésre. Az áprilisi parlamenti választásokon azonban az emberek egy eddig soha nem látott széles körű nemzeti egységet hoztak létre, és világos felhatalmazást adtak az Országgyűlésnek, ami komoly elvárást jelent a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező Fidesz–KDNP-vel szemben az új alkotmány megalkotásával kapcsolatban. Boross Péter volt miniszterelnök, az alkotmány-előkészítő testület tagja nemrég a Népszabadságnak úgy nyilatkozott: Orbán Viktor alkotmányos mulasztást követne el, ha kormányzása alatt nem születne meg az új alaptörvény. „Noha még nem lenne szerencsés részletekről nyilatkozni, egy biztos: a csodás magyar közjogi hagyományokat meg kell jeleníteni az új alkotmányban. E hagyományok része a Szent Korona is. A koronát akár a patetikus preambulumon túl az alapszövegben is kellene szerepeltetni” – vélekedett a politikus a napilapnak. Boross Péter ugyanakkor elmondta azt is: mindenképpen jó gondolat lenne, ha olyan alkotmány születne, mely az elmúlt 1000 évet felöleli, és hitet tesz a folytonosság mellett, ennek pedig része a Szent Korona is. „Többet kellene tudnia az országnak közjogi hagyományainkról, s arról, hogy Magyarország megmaradásában milyen szerepe volt a koronának és a sarkalatos pontoknak” – nyilatkozta a volt miniszterelnök, aki azt az 1505-ös döntést említette, amelynek során a magyar országgyűlés kimondta, „idegen vérből” származó király nem kell. Idézte a Népszabadságnak Werbőczy alaptételét is, jelesül azt, hogy a Szent Korona a főhatalom, a király hatalma is a koronától származik. „Nem véletlen, hogy történelmünk során le kellett tennie a királyoknak, az ország vezetőinek a »koronázási esküt«” – emlékeztetett Boross Péter, hozzátette ugyanakkor: vigyázni kell mindezzel, „nehogy avíttak legyünk, vagy nevetségessé váljunk”. A volt miniszterelnök különben később egy tévéinterjúban megismételte: az ország vezetőinek mindenképpen a Szent Korona előtt kellene esküt tenniük, és szeretné, ha ez belekerülne az alkotmányba. Emellett Boross Péter arról is beszélt, hogy a kormány a Szent Korona-tant is beemelné az új alkotmányba. A volt miniszterelnök szerint újra kell gondolni az egész történelmet, főleg a közjogot, és be kell építeni a mai életbe, ezért van szükség új alkotmányra. Boross Péter szerint a hagyományokat, ceremóniákat át kell örökíteni, és úgy véli: a korona szinte személy és személyiségi jogai vannak. A Szent Korona-tan Magyarország történelmi, íratlan alkotmányának alapját képező hagyomány, melyen a magyar állam eszméje alapult, és amely máig ható befolyást gyakorol az alkotmányos közgondolkodásra. A sacra corona kifejezés először 1256-ban jelent meg IV. Béla egyik oklevelében, az esztergomi Szent Adalbert-főszékesegyház számára kiállított kiváltságlevélben: „a hozzánk és a szent koronához hűtleneket ...nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti”. A Szent Korona-tan hívei szerint a felbomló törzsi szervezet, és a megyerendszer bevezetése szükségessé tette, hogy a Kárpát-medence szabad népeinek Szent István jogi biztosítékot adjon kiváltságaik, jogaik megőrzésére és a király leválthatóságára – noha erre vonatkozó, István korából származó írásos bizonyíték nem áll rendelkezésre. A tan hívei szerint e gondolat jegyében Szent István király a Szent Koronát a mindenkori király fölé emelte. Szent István király Imre herceghez intézett Intelmei alapján egy korona jelképezi az országot mint területet, az ország polgárait, a közigazgatási rendszert, az apostoli keresztény hitet, az apostolságot, az uralkodó személyét, az uralkodói tulajdonságokat éa képességeket, a jogi intézményrendszert, az igazságos ítélkezést, a társadalmi türelmet (toleranciát), az ország védelmét és az országban lakó, együttélő, vendégként befogadott idegen népeket. A tan hívei azt vallják, hogy a Szent Korona, mint jogi személy, jogilag a Magyar Államnak megfelelő. Ezen túlmenően az állam, mint elvont, megfoghatatlan gondolat fizikai megtestesülése. Szent István király a Szent Korona képében ajánlotta fel az országát Szűz Máriának. A föld, illetve általánosságban természeti erőforrások Szent Koronához rendelése biztosíték, amellyel a közösségi erőforrások a közösség egészéhez rendeltettek. Ezzel megakadályoztatott, hogy pár nemzedék alatt a közösségtől és a közösséget alkotó személyektől a magántulajdon módszerével el lehessen vonni a természeti erőforrásokat, és ezzel a szabad életet ellehetetlenítő közállapotok alakuljanak ki. A Szent Korona teste az egész Kárpát-medence, vagyis Magyarország és a társországok: Erdély, Horvátország, Dalmácia, és Szlavónia. A Szent Korona tagjai a Szent Korona országainak polgárai, tehát a magyar nemzet és az együttlakó vendégnépekre is vonatkozik, akiket külön védelmez a Szent Korona-tan. Vagyis a Szent Korona a politikailag szervezett nép, vagyis a nemzet, és mivel a Szent Korona a legfelsőbb szuverén felség, ez megfelel a Rousseau által a 18. században kigondolt népfelség elvének. Mivel a Szent Korona a legfőbb szuverén, a Szent Korona-tan nem ismer el fölötte álló személyt. Ezáltal a Szent Korona tagjai, vagyis a polgárok egyenlőek, közülük senki nem uralkodhat a másikon, tehát a Szent Korona-tan eleve kizár minden diktatúrát. Az ellenállási jog lehetővé teszi a Szent Korona tagjai számára, hogy az alkotmányosságon túllépő önkényuralommal szemben föllépjenek. Mivel a Szent Korona a legfőbb szuverén, ezért az uralkodó sem állhat fölötte, az ő hatalma is csak a Koronától ered. Eckhart Ferenc jogtörténész 1941-ben kiadott, A szentkorona-eszme története című művében kísérelte meg eloszlatni a tannal kapcsolatos mítoszokat és tévhiteket. Rámutatott arra, hogy a Szent Korona-tan lényegében megegyezik az európai keresztény monarchiák hasonló jellegű jogelméleteivel, amelyek szerint a korona által szimbolizált hatalom nem a király egyszemélyi hatalmát, hanem a néppel vagy nemzettel megosztott uralmat jelenti. Ezen mű nem népszerű az 1989-es rendszerváltás óta ismét népszerű mitikus-transzcendens elméletek követői között, gyakran „horthysta” elméletként kezelik, pedig maga a mű szokványos „monarchista” elméletként kezeli a Szent Korona-tan alapjait, melyben még a polgári demokráciák lényege – az állampolgárok közötti egyenlőség és a választott képviselőkön keresztüli hatalomgyakorlás – is szerepel. Amerikát is megjárta a Szent Korona A magyar Szent Korona Európa egyik legrégebben használt és mai napig épségben megmaradt koronája. A magyar államiság egyik jelképe, mely végigkísérte a magyar történelmet legalább a 12. századtól napjainkig. A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kiadványai, valamint a témával foglalkozó történészek többsége szerint a koronát III. Béla (1172–1196) korában állították össze két fő részből: az úgynevezett görög koronából (corona graeca) és a latin koronából (corona latina). A tetején lévő keresztet később, valószínűleg a 16. században illesztették rá a Krisztus-kép átlyukasztásával. A kereszt elferdülését minden bizonnyal egy 17. századi sérülés okozta. Egy 800 éves legenda szerint a koronát, vagy legalábbis annak felső részét, II. Szilveszter pápa küldte Asztrik érsek révén I. Istvánnak koronázására, ennek alapján a korona népszerű neve Magyarországon és sokfelé máshol „Szent István koronája”. A második világháború után több évtizeden keresztül az Egyesült Államokban őrizték a magyar ereklyét, amely 1978-ban, Jimmy Carter elnöksége idején került haza, a Magyar Nemzeti Múzeumba. A Szent Korona és a koronaékszerek (királyi jogar, országalma, koronázási kard) az első Orbán-kormány idején, a millennium évében, 2000. január 1-jén, példátlan biztonsági intézkedések mellett került át az Országház Kupolacsarnokába a Nemzeti Múzeumból, ahol a nemzeti ereklyék közül csak a palást maradt. Akkor jött létre a Szent Korona Testület is. A költöztetés politikai vihart kavart, az akkori ellenzék protestált, 2001. augusztus 15-én pedig a Nagyboldogasszony-napi mise idejére – Paskai László bíboros kezdeményezésére – Esztergomba „utazott” a Szent Korona a Dunán. A koronát a Köztársasági Őrezred kísérte az egyházi ünnepségre, a nemzeti ereklyét a bazilika kapujában a Szent Korona Testület tagjai fogadták, és Áder János akkori házelnök mondott köszöntőt. A Bazilikában kiállították a koronát, azt a látogatók is megtekinthették. A kora esti zárófogadáson Orbán Viktor miniszterelnök köszöntötte az egybegyűlteket. Krónika (Kolozsvár) 2011. március 11.Mátyás igazságaA honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba. Az én családomban a március az elejétől a végéig ünnepekről szól. Lehetne ezt, persze, pusztán hazafias felérzésekkel is indokolni – nem is állna túl messze az igazságtól –, hiszen az első tavaszi hónap csupa-csupa ünnepekről, csupa-csupa tavaszokról szól. Kezdődik a sor, ugye, mindjárt nyolcadikán, amikor is jóérzésű emberként a nemzetközi nőnapot (vagy ahogy a pártállami időkben suba alatt mondtuk: a nemzetközi nőket) köszöntjük. Majd kisvártatva elérkezik március idusa, de nem Caesar megölésének évfordulójára emlékezünk (lehetne akár azt is, mondjuk amolyan „világnapként”: a diktátorok megölésének nemzetközi ünnepe – hajh’ de aktuális volna ez mostanság, Istenem! – volnának is jelöltjeim), hanem az 1848-as szabadságharcot idézzük föl. Aztán szintúgy a pártállami időkben volt még magyar földön egy bizonyos március 21-e, de nem, dehogyis mint a tavasz első napja, hanem a világon a második proletárdiktatúráé, a dicstelen véget ért dicsőséges százharminchárom napé, azaz a tanácsköztársaságé (miként a sztálini „alaptörvényen” alapuló, számozásában is ezt őrző, jelenlegi magyar alkotmány, ez is tükörfordítás: tanács = szovjet). De nem. Nálunk a március egyedülálló családi vonatkozással bír. Sőt, már elkezdődik két nappal korábban: feleségem nagyanyja 27-én, apósom 28-án született. Ez még ugyan nem az igazi, hanem a folytatás! Március 1-je édesapám, 2-a a feleségem születésnapja. Rögtön ezt követi 8-a: a családban hárman (édesapám, én, a nagyobbik fiam) voltunk-vagyunk Zoltánok; ezért hát, hogy ezen a napon nem a nőket ünnepeljük, hanem hagyjuk, hogy éppenséggel ők ünnepeljenek bennünket. (Az év további háromszázhatvannégy – szökőévben háromszázhatvanöt – napján amúgy is őkörülöttük forog a mi világunk, akkor tehát esztendőnként legalább egy nap jusson nekünk, Zoltánoknak is, és természetesen tőlük elsősorban.) Feleségem válasza erre a 10-e volt: az ő neve napja. A március 15-e az március 15-e, ezen nem változtatunk. Még akkor is viseltünk mindenkoron kokárdát, amikor ez valaminő ellenállásnak számított, nem hivalkodót, persze, hanem mindig is diszkrétet – az ember megmutatja a hazához fűződő érzéseit, ez magától értődő, de azért lehetőleg visszafogottan teszi: a honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba. (Már aki.) Voltak, akik ezen a napon megverették magukat: a pártállam számára elviselhetetlen volt, hogy egyesek képesek ünnepelni a magyar szabadságot. Elvégre szovjet csapatok állomásoztak az országban. Így érkezünk el március 20-ához, a kisebbik fiam születésnapjához. Ehhez nem is kell kommentár, mint ahogy ahhoz sem, hogy jobb lesz a 21-ét gyorsan elfelejtenünk. Viszont elérkeztünk 25-éhez, anyósom névnapjához, hogy aztán 27-ével, az én születésnapommal zárjunk. Pompás sorozat, nemde? Bármennyire hihetetlen, még erre is föl tudom tenni a koronát (jut eszembe: a legenda – történetírás? – szerint II. Szilveszter pápa 1001. március 27-én küldte a Szent Koronát jó István királynak). Amikor 1962-ben először volt szerencsém láthatni Kolozsvárt a Mátyás-szülőházat, boldog izgatottsággal olvastam az emléktáblán, hogy ő is ezen a napon látta meg a napvilágot. Ami – mint utóbb mélységes sajnálatomra kiderült – súlyos történelmi tévedés (helyesen február 23-a); a táblát I. Ferencz József állíttatta 1887-ben a kincses városban tett látogatása után: négyszáz forintos adománnyal alapítványt tett, és ez a summa akkoriban tekintélyesnek volt mondható. A gesztus nemes volt: a szabadságharcot leverő, az aradi tizenhármakat kivégeztető császár és király arra az elődjére emlékezett, aki a Himnusz szerint is megnyögette Bécsnek büszke várát. A történelmileg helytelen, de számomra mégis oly kedves nap megjelölése mindmáig megmaradt a táblán, nagyon helyesen, elvégre a hagyomány az hagyomány – de ha már annyi műemlék esetében sikerült hozzápiszkálni az eredeti felirathoz, elkelne tán egy helyreigazító táblácska. Ezt kívánná Mátyás igazsága. Hát akkor ennyit március 15-éről... Gyulay Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest) 2014. június 28.Otthonom a magyar nyelvBeszélgetés a 75 éves Lászlóffy Csaba költővel, íróval – Egy harmincöt évvel ezelőtt megjelent könyvére, az Apokrif (1979) címűre figyelt fel a közvélemény, amellyel új műfajt teremtett a groteszk és az ironikus történelmi jelenítések formájában. Egyfajta "történelmi álruhába" menekült, sikerült kijátszania a hatalom cenzúráját olyan időkben, amikor a napi sajtóban például nem lehetett leírni azt, hogy "református lelkész". – A groteszk, az irónia hangja, néhány korai drámámtól eltérően, valójában később vált jellemzővé prózai műveimben; itt még a múltidézés tragikusabb analógiájáról van szó, melyet a távolabb élő, akkor még ismeretlen írótárs, Varga Zoltán is lereagált volt nyomban az 1979-es újvidéki Periszkópban, miszerint sajátos módját választottam a múlttal való szembesülésnek, mindannak – idézem tőle –: "ami a letiportak tömegében általában öntudatlanul és ösztönösen szokott munkálni, kiemelkedő értelmiségiek, csúcsemberek esetében a tudatos magatartás sajátos formáit kristályosítja ki: mimikri mögé rejtett, kivezető utakat kereső «csendes politizálást«, kulturális értékmegőrző munkát, utókorra apelláló tanúszerepet, életérzést kivetítő és szimbólumokba sűrítő művészi alkotásokat… Felmerült, baráti ötletként, három évtized múltán, hogy az Apokrifot ki kéne adni újra, az akkori visszhangjára is gondolva, hisz nem csupán itthon és Magyarországon jelent meg róla egy tucat értékelés, elemzés, de még a Cs. Szabó Lászlónak eljuttatott példányra is tüneményes válasz érkezett, a levél egyik kitétele szerint Cs. Szabó londoni emigrációjában Kós Károly munkássága mellett, ebben a ritka könyvben talált enyhülést súlyos betegsége idején. – Tordán született, majdnem azon a napon, amikor költő bátyja, Lászlóffy Aladár. Kérem, meséljen gyermekéveiről! – Legszívesebben vallomás- és versidézetekkel válaszolnék. A honnan?-ra egyértelmű a válasz. A géneknek nem a "játékára" gondolok ezúttal, hanem arra, hogy egy belső égtájnak, a benned élő természet viszontagságainak vagy kitéve, melynek köszönhetően szívednek nem véletlenül lett ilyen a ritmusa, akárcsak szellemedben a rend. Halottaidra gondolsz, s látod gyermekeidet. Néha elég egy kései felismerés, egy megbocsátással fölérő "tapasz", hisz többnyire már csak hegeket találsz… Torda. Ahol már sejtettem, hogy lekaszált fényben (szemüreg-mélyben) lányok feküsznek dideregve… (Mellük havából ha ki lehetett volna olvasztani a megígért világot!) … Amire nem emlékszel / vagy nem akarsz / emlékezni a sólyomréten át / klasszikus szimptomák // a rég beomlott tetejű / udvarház a mohás igék / a hosszúfarkú citromsármányt / rejtő tarló a cickány rágás-/ nyoma a rovarok páncélján /– minden kódolva testem préda / májam préda a gondolatok / könyvtára is iszapos hallgatás / mint árvizek után s a gyermek- / korod is végképp (…) Szellemi szülővárosom Kolozsvár lett; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv… Addig élsz, míg gyermekkorod látomása az ólomszél, a sejtek kiszáradása ellenére visszatér; csak bírja a szíved. – Több drámáját mutatták be Erdélyben, Magyarországon és másutt. "Szellemes dramaturgiáról és erőteljes drámai nyelvről tanúskodnak ezek a darabok: szinte kiáltanak a színházi előadás után – írta Pomogáts Béla 1981-ben. – A Nappali virrasztás 1976 nyarán a Gyulai Várszínházban aratott sikert, remélhetőleg Lászlóffy Csaba többi műve is meg fog elevenedni a hazai színpadokon…" – Nappali virrasztás című drámám Vörösmarty s Bajza bujdosásáról szól a szabadságharc 1849-es bukása után. Dokumentum értékű idézetek és utalások mellett – vagy inkább ellenére – allegorikussá, áthallásossá tette a drámát a két bujdosó író és a Mészáros (potenciális besúgó, jóllehet a Korunkban megjelent előtte egy jó része) – így itthon, mint több más magyar történelmi tárgyú mű eljátszására, nem volt esély. Sík Ferenc rendezőnek köszönhetően a nyári gyulai szabadtéri színpadon került sor az ősbemutatójára, majd egymás után több magyarországi társulat játszotta. Pápán aztán ezzel a darabbal avatták volt fel az új színház épületét, s habár a budapesti főrendező ígérete dacára a Kádár-rendszer idején, "baráti figyelmeztetésre" '56-ra való utalásokat gyanítva benne (holott az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről szólt valójában), eltanácsolták a színrevitelét, közvetlen a rendszerváltozás után a Nemzeti Színház kamaraszínpadán csaknem két tucatszor játszották sikerrel. Itthon csak egy pódium- előadást ért meg 1981-ben, a medgyesi református parókián. – Bertha Csilla, aki Sütő- és Székely János-drámát is fordított angol nyelvre, Donald E. Morse-zal lefordította Az eretnek c. drámáját. Miről szól ez a színmű és milyen volt a mű fogadtatása? – Mintegy negyven drámát írtam eddig, a budapesti Mundus Kiadó vállalt harminckettőt két kötetben… Abszurd színműveimre, bár kötetben még a hetvenes évek elején megjelentek, még mostohább sors várt: volt, amelyik el is "kallódott" a cenzúraviszonyok miatt. A legrégebbi, még a történelmi drámák előtt, az Akit a kereszten felejtettek "comico- tragoedia", még 1971-ből – magyarországi diákszínjátszók előadták volt, igaz. Bertha Zoltán: Profán passió – a modern erdélyi Krisztusdráma változatairól szóló tanulmányában ezt a groteszk színpadi művet tragikomikus bohózatnak nevezi, amely tele van "a fekete humort, a karikaturisztikus groteszket markírozó, cikázó anakronizmusokkal, utalásos szóviccekkel, maró iróniájú szójátékokkal: azért is neoavantgárd jellegű, mert a kihívó »proteszt« hangütést kottázza", s a szarkasztikus szenvedély kapcsán Donald. E Morse angol nyelvű tanulmányára hivatkozva kiemeli Lászlóffy abszurdjainak bizonyos világirodalmi rokoníthatóságát Mrozek, Havel, Genet, Albee, Beckett stb. némely műveivel… Az eretnek, egyén és hatalom, erkölcs és elnyomás, eszmény és valóság ellentétét az abszurdlátomásig fokozva azt sugallta, csupán a kortárs olvasóknak (mert saját költségemen sikerült megjelentetni a Bolondok játékai című drámagyűjteményben), hogy a totalitárius hatalmi rendszerek tragikus történelmi szituációiban nemcsak az alattvalók szabadság-, autonómia- és szubjektumvesztése, az egyszerű és a szellemi ember megsemmisülése a nyilvánvaló és tragikus, hanem magának az öntömjénező, imádatot követelő hatalomnak a groteszk felőrlődése is. A jég 1990 után tört meg, miután Floridában, egy nemzetközi találkozón bemutatták angolul Az eretnek vagy csórécsigavész című drámámat, amely a Kádár-rezsim idején odaát is elutasításra talált. De – az angliai, írországi s a 2006-os New York-i előadások után és dacára – itthon nem került színre még. Holott a szellem korlátozásának, a terror rejtettebb formáinak akár, a történelmi visszajátszása aligha megy újdonságszámba – Kelet-Európában különösképp –, s nem csupán bohózat formájában, de olykor bumerángként hat tartós gyógyulást remélő tudatunkra. – Nagy Pál írta 1986-ban Lászlóffy Csabáról: "A minap még, jó évtizede, Balassi Bálinttól, Bethlen Miklóstól, Mikestől, Apáczaitól hozott címünkre verses üzenetet (…), most pedig, legutóbb a sztregovai udvarház gazdáját, Madách Imrét, Az ember tragédiája költőjét kereste fel, de csak átutazóban, mert már várta őt itthon a 20. sz. második felében egy zilált külsejű férfiú, aki novellafüzérnek álcázott vallomásai továbbítását kérte tőle sürgősen…" Kiről van szó, és mennyire sikerült a "továbbítás"? – Először is, Nagy Pál magyartanárom volt a kolozsvári Apáczai, akkoriban még 2-es számú fiúlíceumban. UDVARHÁZ SZTREGOVÁN c. kötetemről írt a megjelenés után. A Madách-regény mellett egy elbeszélésfüzér: az emlékezésből fakadó szaggatott időkezeléses technikával megalkotott történet. A méltatások szerint az író a spionoktól körülvett, magányos, beteg, csalódott Madáchnak nemcsak gondolatait, de egész életterhét is mintegy magára veszi, szuverén módon bánik azzal, mintha saját naplóját írná, saját rettegéseit vetné papírra, s egyszerre közelíti és távolítja az olvasót ehhez a világhoz és ettől a világtól, melyben már-már mellékes körülmény, hogy egy Madách nevű író élhette meg egy sztregovai udvarházban. – Szintén Nagy Páltól tudjuk, hogy milyen sokakkal találkozott ’86-ig: Ovidiusszal, Mirabeau-val, Johann Sebastian Bachhal, Herzennel, Kossuth Lajossal, Mazzinival. Azóta eltelt még közel 30 év. Kiket "keresett" fel még térben és időben? – Csupán egyetlen kötetem – a Bestseller- avagy a bestia nem alszik – szerkesztési koncepciójának jegyében került egymás mellé Cervantes, Zách Klára és … Márai Sándor sőt Hemingway és Örkény, archaizáló szövegfikciók és szerepjátékok, vagy például a bibliai Támár, Egon Schiele, Thomas Mann, Tintoretto, Vajda János, Cervantes, a bizarrá és morbiddá alakuló perverz Zách Klára történelmi parafrázis, Renan, és kedvenc szellemtársam: Romain Rolland, II. Szilveszter pápa, Bonaparte Napóleon, Bolyai János, Siegmund Freud, Eugénie császárné, Klaus Mann, Chamberlain – hadd ne folytassam. Ezt egy ifjú költőtárs, Korpa Tamás összegezéséből idéztem, aki Párhuzamos életrajzok – egy metapillanat kulisszái című tanulmányában az emlékezet hatástörténetéről értekezve prózaírói módszeremről azt állítja, hogy nem az ars memoriae által jellemzően kanonizált szituációkat és tereket tematizálom és foglalom fikcióba, hanem szubjektív emlékezet-apokrifeket hozok létre, radikálisan szakítva a konvencionális nemzedéki közérzetrögzítés sematikájával. Egyfajta idősík(el)tolódással bizonyos egyidejűség megteremtésére törekedtem. A különböző korok személyiségei így váltak kortársaimmá – anélkül, hogy aktualizáltam volna valamit is a korból, amelyben éltek… Valahogy így kezdődött az én "reinkarnációs" galoppom az időben. – Némelykor nehéz meghúzni a határvonalat a műfajok között. Egy másik elbeszéléskötetének, a 2003-ban megjelent Valami másnak a hátlapján Józsa István ajánlásában olvasható: a kötet prózafutamai "elsősorban nem az alkotásról szólnak, hanem néhány nagy személyiség (Xenophón, Dosztojevszkij, a vandálok uralmával szembesített bizánci Prokópiosz, Casanova, Ady) érzelmi szenvedélyéről, lelki pokláról… A sajátosan Lászlóffy Csabá-s, halált s halhatatlanságot kísértő reflexió nyilván itt is tetten érhető."… Valójában itt is a – mostani májusi Korunk-szintézistanulmányban olvasható – "reinkarnációs" szerepjátékára történik utalás? – Kísérletező fajtának érzem magam; művészi útkereséseim könnyen indultak, formai kísérletezéssel. Sok kísérletezés után a műfaji határokat kezdtem lerombolni. Ezek a lebontások először csak szakmai kockázattal jártak. Aztán rájöttem, hogy az időben… bennem is minden megismétlődik, persze nem ugyanúgy, egy más szinten. Így eljutottam az egyidejűség határáig: valamilyen formában egyazon időben éltem át a megtörtént dolgokat. Úgy érzem, ez már nem egyszerű formai játék… A művészetek kalandja az idő csapdájából ered. Kilépni önmagunkból, ahányszor csak lehet, az alkotó ember kihívása ez a korlátozó mindenkori társadalmi léttel szemben. Nagy az út a megközelítéstől a megjelenítésig a különböző, olykor egymást keresztező idősíkokban. Át kell lépnem tudatommal máshova, másvalakibe… – Egyik legújabb versében írja, hogy nyugodtnak kell maradni mindhalálig, nem kell bepá-nikolni… Fél a haláltól? – Az évtizedek során számtalan verset, esszét, szöveget írtam – több mint játékos kihívást: őszinte szembenézést a halállal, az elmúlással. De ugyancsak ehhez fogható a Freudról szóló dramolettem, A roskatag bálvány, vagy a Jelenetek egy aggastyán estvéli órái című háromfelvonásos drámám Goethéről. Ez már "a reinkarnáció" szövegtenger hullámzása; persze kérdés, hogyan él a szerző az irodalomtörténetbe besorolni hivatott kortárs kritikusok tudatában… A nyugodtság vagy a pánik említéskor sohasem csak a magam életére, örökségére, reszkijére gondolok. S viszonyomat a halállal is nagyon emberinek érzem. Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 22.Milyen az a „helyes magyar út” (I.)A múlt hónapi ünneplés táncos, zenés, tűzijátékos hangulata után, ismét elindult egy ingerlékeny politikai polémia, eléggé rosszmájúan és a mai valóságtól erősen eltávolodva, az ún. magyar útról, pontosabban a „szentistváni, keresztény, magyar útról”. A hozzászólások nagy része zűrzavaros, rosszindulatú vagy túlságosan elfogult volt, és mint mindig a magyar politikában, mindkét oldal szócsőnek használta a „szentistváni” témát. Az anyaországi viták mellett Erdélyben is megemlékezések hosszú soráról olvashattunk, de ezek nagy része mérsékelt hangú volt. Lokálpatrióta módon egy picit itthon maradok, a mi aradi újságunknál, és egy személyes „sérelemre” is válaszolok. Tíz évvel ezelőtt megjelent könyvem, első, szent királyunkról írt kis fejezetét, a Nyugati Jelen aug. 20-án leközölte. Egy „hozzászóló” több pontban elég erősen megbírált. Megjegyzi, hogy „talán mégsem voltak annyira pogányok a magyarok, mint ahogyan ennek tudatát ma ránk akarják erőszakolni”. Most bocsánatot kell kérnem, én nem akarok senkire, semmit ráerőszakolni, de mindenütt, ahol eddig olvastam, a régi nomád, lovas pásztornép, a magyar pogány nép volt. Különben a pogány szó latin eredetű, és a régi (pl. őskeresztény) időkben falusit, vidékit jelentett. (Az új keresztények inkább a városokban szaporodtak, talán innen a megkülönböztetés.) Később a többistenhívőkre használták, tehát aki nem zsidó, nem keresztény vagy mohamedán. „Hozzászólónak” ajánlom Herczeg Ferenc: Pogányok című könyvét. Régi (bocsánat) pogány magyarokról szól. Második megjegyzése, hogy a Szent Koronát István nem kaphatta a Vatikántól, „mert ott a levéltárban semmi nyoma sincs a korona küldésnek”. Most szégyenkeznem kellene, mert eddig mindenütt úgy olvastam, hogy a Szent István fejére helyezett korona II. Szilveszter pápától ered. Nos, félre téve az iróniát, a Szent Korona körül még mindig tartanak a viták, de ez nem is lényeges. Két komolyabb levéltári anyag maradt fenn, szó szerint egyik sem bizonyítja, hogy ténylegesen Szilveszter küldte volna (személyesen) a koronát. Tudjuk azonban, hogy a Koronának elsősorban szimbolikus értelme (tisztelete) van, az viszont tény, hogy a korona és királyi cím adományozása, annak idején pápai jog volt, de erre „csak a császárnak, mint a keresztény világ tényleges irányítójának hozzájárulásával kerülhetett sor”. A pápától kért koronát végül is, mai szóhasználattal, lobbizás útján kaptuk meg, mert István ügyét támogatta felesége, Gizella és sógora, Henrik bajor herceg is, aki jó viszonyban volt a császárral, és kihasználva politikai befolyását, minden erővel támogatta a magyarok önálló királyságát, hiszen ott húga lett a királyné. Hozzászólóm kötekedő szándékát mi sem bizonyítja jobban utolsó megjegyzésénél: „Amúgy, ez az egész forrás-könyv zagyvaságokkal lehet tele,…amiként Polgár Judit sem éppen az a szentistváni nagyság, hogy egymás mellett lenne a helyük. Egyazon könyv-címlapon emlegetni őket, enyhén szólva is nagy túlzás. Nagyon nehéz erre józanul reagálni. Könyvem megjelenésekkor – a jobboldalról – olyan megjegyzéseket kaptam, hogy a 101 híres magyar között sok a „nem tiszta magyar”. Kényes téma ez nálunk, és látom, még sokáig az marad. A zsidószármazású sakkozó lány, és a szent király egy könyvben? ! Mosom kezeimet, és kijelentem: nem tehetek róla, hogy a zseniális magyarok egy része zsidószármazású volt. Arról sem tehetek, hogy Nyugaton pl. a Puskás, vagy éppen a Polgár nevet jobban ismerik, mint Szent Istvánét. Az a Polgár- lány egy zseni, akit az egész világ csodál, megérdemli, hogy ott legyen a kiemeltek között. Ezzel nem rontom a nagy király „presztízsét”. Arról, hogy Judit nem „tiszta magyarnak” született, nem tehet, mint ahogy Molnár Ferenc, Teller Ede, Szilárd Leó, Ábrahám Pál, Köstler Arthur és a többiek sem tehetnek. A fentiek, látszólag magányügynek számítanak, hiszen csak egy könyvről, és néhány megjegyzésről esett szó, de a probléma vetülete szélesebb. A magyarság még mindig hajlamos, hogy részben téves, és nem ritkán veszedelmes felfogások rabja legyen. A szentistváni útról szóló viták is ezt bizonyítják. (Folytatjuk) Hollai Hehs Ottó, Németország Nyugati Jelen (Arad) 2015. február 2.A keresztény magyar királyság megalapításaCsütörtökön a Bernády Házban Font Mária történész, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora az Árpád-kori magyar királyság európai kapcsolatrendszeréről tartott előadást. Az előadás annak a történelmi előadás- sorozatnak a része, amelyet a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervez Európa és Magyarország: kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel. Font Máriával az előadásról beszélgettünk. – Előadásom címe A keresztény magyar királyság megalapítása. Itt a keresztény szón van a hangsúly, mert egyrészt a kereszténység felvételét és a keresztény mentalitást, a keresztény gondolkodásmód kialakulását próbálom meg végigkísérni. Ez pedig hangsúlyosan Szent István korát jelenti, de nemcsak azt, hanem a XI. század kicsit zűrzavaros, majd konszolidálódó időszakát is. Tehát gyakorlatilag Könyves Kálmánig próbáltam meg végigfuttatni a Szent István-i gondolatkört. – Az előadásban, amelyhez elég szűkös volt az időkeret a téma átfogóságához és fontosságához viszonyítva, kiemelte Magyarország helyét Európában. – Megpróbáltam összehasonlítani, ami ott történik más országok, például a szomszédos országok tükrében. Hogyan fest és mi a jelentősége. A kiindulópont az volt, hogy amikor a Magyar Királyság szerveződik, akkor két keresztény nagyhatalom, Bizánc és a Német-római Császárság szomszédságában történik mindez, és ebben a sajátos földrajzi meg politikai helyzetben hogyan alakul a Magyar Királyság sorsa. Szent István korában a legfontosabb az egyházszervezés meg a vármegyék megszervezése, a hadseregszervezés, a családi kapcsolatok. Itt eleve egy dinasztikus hatalomszervezésről van szó, az Árpádok hatalmát szervezi, kiterjeszti, érvényesíti, és ennek a párhuzamait mutattam be a szomszédos országoknál. – Egy folyamatot mutatott be, nem úgy sorolta az eseményeket, ahogyan azokat a történelemkönyvekben leírják, hanem párhuzamba állítva, időnként egymással ütköztetve. – Kérdésként is mindig meg szoktam kapni, és direkt kitértem az István és Gizella házasságára, hogy ez mit jelentett a magyar királyság szempontjából. – Mit jelentett? – Legalább két évtizedes stabil békeidőszakot, és azt is láthatjuk, hogy amikor nem rokon császár ül a szomszédos birodalom trónján, akkor azonnal jönnek a katonai konfliktusok. Lengyelországban például szinte folyamatosan ez történt. – Beszélt a vármegyékről... – A vármegyeszervezésnél azt hangsúlyoztam, hogy ott a társadalomnak egy belső átalakítása történt. Amíg korábban a hadsereg szervezése a nemzetségek és nemzetségfők kezében volt, a vármegyék átvették ezt a katonai feladatot. Ez teremtette meg azt a belső katonai stabilitást, amire az Árpádok hosszú időszaka és nagyon stabil uralma tudott épülni, szemben Lengyelországgal, ahol ez a hatalommegosztás a családon, a dinasztián belül történik. Ott ez folyamatosan konfrontálódó belső hatalmi viszonyokat kelt, és viszonylag gyorsan bekövetkezik a területi széttagozódás, amit Magyarországnak sikerült elkerülnie ebben az időszakban. És ennek az egyik kulcsa a vármegyeszervezés. Számunkra ez természetes, azt mondjuk, ezt is megcsinálta Szent István. Sok minden fennmaradt, az elnevezések közül is nem egy mind a mai napig megvan, azzal együtt egyébként, hogy változnak a funkciók is, meg a feladatok is. Ahová István beteszi a lábát és megszerzi az uralmat, ott az ispán és a vármegye és a hozzá tartozó katonaság őrzi azt a területet. Erre tevődnek rá a gazdasági, jogi feladatok és így tovább. – A koronáról meg a koronázásról is szó volt az előadásban. – Sokszor feltevődik a kérdés, hogy kitől kapta a koronát István, a császártól vagy a pápától. Azt gondolom, hogy tulajdonképpen a kérdés felvetése rossz, mert adott pillanatban, amikor az ezredik évben ez történik, akkor III. Ottó császár teszi pápává azt a II. Szilvesztert, aki az ő nevelője volt. Tehát egy olyan személyes jó kapcsolat van a pápa és a császár között, hogy erre nem szabad visszavetíteni a későbbi császár–pápa konfliktusokat. Nincs értelme a kérdésnek, mert nyilván mind a kettő egyetértett vele, és azzal együtt, hogy nem küldött koronát sem a császár, sem a pápa, hanem a koronázást jóváhagyták, illetve a pápa áldását adta rá, azt jelentette, hogy elfogadják, elismerik. Mai nyelvre lefordítva ez a magyar királyság nemzetközi elismerését jelenti, és ez a király hatalmának elismerését jelenti. – Szent István ellenzői azt mondják, hogy tulajdonképpen nem a kereszténység megalapítása volt a célja, hanem azért harcolt tűzzel-vassal a kereszténységért, hogy saját hatalmát megalapozza, és a koronáért áldozta fel emberek ezreit, köztük például Koppányt. – Ez nagyon leegyszerűsített vélemény, és nagyon mai gondolkodásmódra vall. Valóban vannak, akik ezt állítják. Erre azt szoktam mondani, hogy meg kellene próbálnunk megérteni annak a korszaknak a gondolkodásmódját, mert nem úgy gondolkoztak, ahogy mi. István király valóban a saját hatalmát akarta erősíteni. Aki beleszületik a dinasztiába, mondhatnám úgy is, kutya kötelessége a hatalmat megtartani, továbbvinni, megerősíteni, kiszélesíteni. Nevezhetjük önös érdeknek is, de egy dinasztia így működik. Koppányról kissé vulgarizálva azt mondanám, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg. Tulajdonképpen egyvalakinek a kezében kell összpontosulnia a hatalomnak, különben széttagolódna az ország, és nem lenne sem államszervezés, sem egyházszervezés, ami végül István alatt megtörtént. A Koppánnyal való összetűzés igenis hatalmi harc, és ha önös érdekről beszélünk, akkor Koppányt éppen olyan önös érdek vezérelte. Az egyén szempontjából nyilván mindegyiknek megvan az érdeke meg az érvrendszere, a kettő nyilván egymásnak feszül, és a végeredményt tudjuk. – Ön Könyves Kálmánig vezette a fonalat. – Azért tettem ezt, mert egyrészt az a koncepció, amelynek a jegyében Szent István elkezdi ezt a hatalmas szervező munkát, a halála után megtörik. Szintén mai kifejezéssel egy krízissorozat következik, jön pogánylázadás, uralmi válság, német támadások a magyar királyság ellen. Tulajdonképpen felbomlani látszik az a konstrukció, amit István elkezdett. Később ennek vége szakad, jön László és Kálmán. Istvánnak egyenes ági leszármazottja nincs, de amikor az elűzött Vazul fia visszatér – az ő leszármazottjai Szent László, majd Könyves Kálmán –, László lesz, aki szentté avatja Istvánt, tehát tulajdonképpen az istváni koncepciót hozza vissza. Könyves Kálmán pedig egy törvényrevízión keresztül az első király, aki Székesfehérváron Szent István mellé temetkezik. Tulajdonképpen Könyves Kálmán lesz a magyar dinasztikus gondolkodásmód és a szentkultuszon keresztül az egész ország gondolkodásmódjának az etalonja, de minden, ami a múltban jó, azt gyakorlatilag Szent Istvánra vezetik vissza. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 26.László királyt az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalomKutatási területe a középkori Magyarország politika-, társadalom- és intézménytörténete. DR. ZSOLDOS ATTILA, a MTA levelező tagja a Szacsvay Akadémián a Szent István utáni Árpád-házi királyok külkapcsolatairól tartott előadást. Szilágyi Aladár Szent László koráról kérdezte a címzetes egyetemi tanárt. Elődei: I. Béla, Salamon, majd Géza három-három éves uralkodását trónviszályok, testvérharcok jellemezték, végül László volt az, aki stabilizálta az országot… László idejében van egy rendkívül látványos, szimbolikus jele is annak, hogy az előző évtizedek zűrzavara lezárult: az 1090-es évek elején László meghódítja, birtokba veszi az addig önálló Horvátországot. Ez az első sikeres expanziós törekvése az Árpád-háziaknak? Igen, nevezhetjük az első expanziónak, de nevezhetjük a Magyar Királyság stabilizálásának is. Ez olyan jó sikerült, hogy ettől kezdve a Magyar Királysággal Közép-Európa keleti felén – modern kifejezéssel élve – regionális nagyhatalomként kell számolni, amely egyfelől nem vetekedhet a két szomszédos birodalommal, a Német-római Császársággal és Bizánccal, de mind a kettőnek lehet kellemetlen és komoly ellenfele, másfelől pedig a kisebb szomszédok félve tekinthetnek rá, és érdekük a jó kapcsolat ápolása Magyarországgal. Innentől kezdve a magyar királyok rendre beavatkoznak a lengyel trónküzdelmekbe, halicsi és más orosz fejedelmek trónviszályaiba, a délszláv világ küzdelmeibe. Tehát ahogy az előző évtizedekben a Német-római Birodalom avatkozott bele a magyar trónviszályokba, most már Magyarország is képes arra, hogy a környező kisebb vagy kevésbé szervezett, politikailag gyengébb szomszédok belviszályaiba afféle „igazságosztóként” az egyik vagy a másik fél mellett elkötelezett résztvevőként vegyen részt a konfliktusokban. Gondolom, az sem elhanyagolható dimenzió, hogy már Gézának is, de főleg Lászlónak sikerült VII. Gergely pápa támogatását elnyernie. Ennek nagy jelentősége volt. Elsősorban azért, mert a középkor világában a vallás és az egyház jelentősebb szerepet játszott, mint manapság, mert a középkori ember nem megszokásból, vélt vagy valós politikai elvárásoknak engedve volt vallásos, hanem őszintén. Egy tudós kollégám mondta egyszer, azóta is sajnálom, hogy nem én találtam ki: a középkori ember számára a keresztény „túlvilág” olyan volt, mint mondjuk, a mi számunkra Kína. Nagyon távoli, semmit se tudunk róla, de a reális világunk része. Ilyen körülmények között „Krisztus földi hatalmának az örököse”, Szent Péter utóda, a római pápa nem egy volt a kor kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező uralkodói közül, hanem egy olyan erős tekintély, akivel a kapcsolatok rendezettsége kívánatos volt. Ehhez hozzájárul az is, hogy VII. Gergely pedig nem egyike volt a középkor számos pápájának, hanem egy kifejezetten reformeri lelkülettel megvert vagy megáldott személyiség, akinek a nevéből képzett „gregoriánus” reform éppen arra irányult, hogy az egyház korábbi időszakban betöltött szerepét alapvetően átformálja. A korábbi időszakban, a „Karoling királyeszmének” megfelelően az uralkodót egyfajta főpapi hatalommal felruházott személynek tekintették. Szent István is ebben a szellemben rendezte be a királyságát. István volt az, aki egyházakat alapított, kijelölte a püspökségeket, püspököket ültet a főpapi székekbe. – Ez még mind a Karoling eszmének az alkalmazása. Gergely oly módon kívánt ezzel szakítani, hogy az egyházat meg akarta tisztítani a világi befolyástól. Ragaszkodott ahhoz, hogy abban az eljárásban, melyben az új püspök elnyeri méltóságát, kizárólag az egyháziak jussanak szerephez. A pápasághoz fűződő kapcsolatoknak azonban volt egy másik vetülete is ebben a korban. Salamon ugyanis, trónja elvesztése után annak érdekében, hogy visszaszerezze országát Géza hercegtől, felajánlkozott a német-római császárnak hűbéresként. Ez az első olyan pillanat – de nem az utolsó –, amikor tetten érhetjük a Pápai Kúriában azt a felfogást, mely szerint annak idején Szent István voltaképpen Szent Péternek ajánlotta fel az országát, tehát Magyarország így a mindenkori pápa egyfajta hűbérese lenne, mivel a koronát a pápa, II. Szilveszter küldte annak idején Istvánnak. Még az Árpád-kor végén, a 13. század utolsó évtizedeiben is megjelenik ez az érvelés a pápai hatalom részéről. A magyar hagyomány viszont úgy tudja, hogy Szent István Máriának ajánlotta föl az országot. Ez lett volna az a megoldás, ami biztosítja, hogy a pápai hatalom nem követelhet magának különösebb befolyást a Magyar Királyságra. Azt nem tudjuk, hogy István felajánlása megtörtént-e, vagy ez az epizód Szent István középkori életírásaiban az 1070-es években feltűnő pápai jogigény ellenében megkonstruált magyar „hivatalos” álláspont-e valójában. Mind az egyik, mind a másik megoldás mellett hozhatók fel érvek és ellenérvek, de sajnos, a teljes bizonyosságig nem tudunk eljutni a választ illetően. Sajátos dinamikája volt ennek a kornak, hogy magyar királyok a német császár ellenében a pápával szövetkeztek. Ugyanakkor Lászlónak – de már Gézának is – komoly fenntartásai voltak: jó, jó, támogat bennünket a pápa, de ne szóljon bele a dolgainkba. Főleg László nem volt elragadtatva Gergely pápa reformjaitól, annyira nem, hogy – tudtommal – a váradi püspökséget is „pápai áldás” nélkül hozta létre… Magát a püspökséget nem László hozta létre, hiszen az már I. András korában létezett, László az, akiről úgy tudjuk, Biharból Váradra helyezte át a püspökség székhelyét, de pápai engedély nélkül, saját elhatározásából. Sőt, még abban is bizonyosak vagyunk, hogy az első magyar szentté avatások 1083-ban, amikor Istvánt, Imrét, a vértanú Gellértet, valamint a két nyitrai remetét szentté avatják, azok is pápai beavatkozás nélkül zajlódtak le, a magyar király elhatározásából, a magyar egyház égisze alatt. Van ugyan olyan forrás, mely szerint VII. Gergely adott volna felhatalmazást ennek a végrehajtására, ez azonban valószínűleg téves információ, a korabeli politikai játszmák része. Megjegyzendő azonban, hogy a 11. század végén, a pápaság még nem is igényelte magának a szentté avatási eljárás ellenőrzési jogát. Tehát a kanonizácó még nem vette fel az úgynevezett szentté avatási per formáját? Ekkor még nem volt szokásban. Európa bármely országában a helyi egyház ügye volt a szentté avatás kérdése. Lászlónál inkább az figyelemre méltó, hogy szemlátomást nem pápabarát politikát folyatott, hanem a Magyar Királyság mindenkori érdekeit tartotta szem előtt. Kezdetben, mint már említettük, Géza, majd László valóban igénybe vették a pápa támogatását a német-római császárral szemben, később azonban – az említett Horvátország miatt – elhidegülnek a magyar-pápai kapcsolatok, aminek megint volt oka, mert a horvát királyok egyikének szintén az akkori pápa küldött koronát, és emiatt igényt tartottak Horvátország hűbérére. Ebbe Lászlónak a horvátországi bevonulása – hogy úgy mondjam – alaposan „belerondított”. A viszony tovább romolhatott, hiszen adott pillanatban László a német császárhoz pártolt át. Az elhidegülés olyannyira erősödött, hogy abban a bizonyos invesztitúra-háborúban – amelyik a pápaság és a német-római császárság között zajlott, ami azonban állásfoglalásra késztette a latin Nyugatnak minden királyságát – László egy idő után átállt a császár oldalára, mert érdekei úgy kívánták. Egyébként a gregoriánus reformok, az egyház megtisztítása a világi befolyástól, nem csak ezt a legfelső szintet érintette, hanem az alsó szinteket is. Ennek a reformnak a részeként kezdik szigorúbban megkövetelni a papi nőtlenséget, ami korábban Nyugaton sem volt általános. László külpolitikájának – Rómához kötődő keresztény királyként – az is a része lehetett, hogy a balkáni irányú expanziós törekvései mellett, az ortodoxiát (mivel két évtizede bekövetkezett a nagy egyházszakadás) megpróbálja kiszorítani a térségből, nem? Számára ez egy sokadrangú szempont lehetett. Az Árpád-kori Magyarország a latin Nyugat része volt: ez Szent István, sőt már Géza döntésével egyértelművé vált. A 10. század közepén azonban a latin Nyugat és a görög Kelet határa éppen a Kárpát-medencén keresztül húzódott, míg István az egész Kárpát-medencét a maga uralma alá nem hajtotta. Előbb Gyulát győzte le, e néven immár a harmadikat, aztán Ajtonyt, s győzelme a Nyugat és Kelet közötti határvonalat a Magyar Királyság déli, illetve keleti határaira tolta. Innentől kezdve majdnem ezer éven keresztül az ortodoxia és a latin rítusú kereszténység határa itt húzódott. De maradtak ortodox zárványok a magyar határ innenső oldalán is. Mert igaz ugyan, hogy az Ajtony által alapított monostorból kiűzték a görög szerzeteseket, de nem kergették el őket, hanem egy másik monostorba költöztek. Szávaszentdemeteren pedig, a déli határnál, a Száva partján, egy rendkívül erős görög szerzetesi közösség élt. A 11-12. században a magyar királyok oly gyakori orosz házasságai is újabb lehetőséget teremtettek az ortodoxia magyarországi továbbélése számára. A 12. században az egyik esztergomi érsek például elég jártas volt ahhoz a bizánci kultúrában, hogy görög nyelven hitvitát folytasson a konstantinápolyi görög pátriárkával. Tehát nem szakadtak meg az érintkezések, de az egyértelmű volt, hogy a Magyar Királyság a latinitás szerves része. Ugyanúgy, ahogy Lengyelország esetében is ez a helyzet. Nagy kedvencem a lublini várkápolna: csodálatos gótikus építmény, amelynek a belső terét orosz mesterek festették ki. Elképesztő keveredése ez a világoknak. Mint ahogy Olaszország is bővelkedik efféle bizánci értékekben… Ott is volt egy határvonal a két kultúra között, hiszen Dél-Itáliában és Szicíliában is erőteljes görög közösségek éltek. Tény, hogy 1054-ben megtörtént az egyházszakadás, de rögtön utána elkezdődtek a próbálkozások, amelyek időnként konkrét diplomáciai akciókba torkolltak annak érdekében, hogy miként lehetne meg nem történtté tenni a szakítást a kereszténység két ága között. Nem hiszem, hogy akár Szent Lászlónak, akár bármely másik Árpád-házi királynak tartania kellett volna attól, hogy az ortodoxia hatalmukat veszélyeztető befolyásra tesz szert. Egyrészt számos jele van annak, hogy a magyar királyoktól idegen volt az efféle modern „doktrinerség”. Őket az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom, persze az is, hogy ők gyakorolják az uralmat, de az, hogy a népesség egy része esetleg más módon keresztény, mint a többség, épp úgy nem érdekelte őket, mint ahogy a pogány kunokat is befogadták a 13. században az országba, s akkor sem firtatták, hogy a jövevények őszintén vették-e fel a kereszténységet vagy csak színleg, mit csinálnak a kun pusztákon, milyen istennek áldoznak. Hadd említsünk egy alig ismert kuriózumot: a balkáni helyzet bonyolultságát jelzi, hogy Szent László dél irányú expanziós törekvései során megpróbálta az „új angolok” földjét is megszerezni. Kik lehettek ezek az „új angolok”. Mit kerestek a Balkánon? Ez egy érdekes és valóban kevésbé ismert epizódja a Balkán históriájának. 1066-ban Normandia hercege, Hódító Vilmos, aki igényt tartott az akkor már egységes Anglia trónjára, partra szállt Britanniában, legyőzte az utolsó angol uralkodót, és meghódította a brit sziget nagyobbik felét, Skócia és Wales kivételével. Az akkori angolszász elit részben elesett a harcokban, részben elmenekült. Egy részük – meglehet, bizánci kerülővel – idekeveredett a Balkán-félszigetre. Európa ugyanis, hiába tagolódott egy nyugati meg egy keleti félre, mégis egy földrajzi egységet alkotott. Az angolszászok ellenségei is, a vikingek, Skandináviából indulva hol Angliát rabolták végig, hol a bizánci császár szolgálatába álltak testőrként, az útvonal ismert volt tehát. A „keleti angolok” is ilyenformán jutottak el a Balkánra, ahol letelepedtek azon a területen, amit „Új Angliá”-nak neveztek el. A latin kereszténység hívei lévén felvették a kapcsolatot a legközelebbi latin keresztény országgal, Magyarországgal, és papokat kértek. Egy ideig emlegetik őket a forrásaink, aztán eltűnnek. A „keleti angolok” példája mutatja, hogy az ortodox világban is voltak latin szórványok, ahogy a Magyar Királyság területén is voltak ortodox szórványok. Legenda vagy igazolt, hogy már Lászlót is foglalkoztatta a keresztes háborúban való részvétel? Van ilyen forrásunk, a magyar krónikáshagyomány írja, hogy Szent Lászlót megkeresték a nyugatiak, hogy ő lenne, mint „distincta athleta patriae”, a lovagok mintaképe, a legalkalmasabb személy arra, hogy Krisztus földi életének színterét visszafoglalja a muszlimoktól. László hajlott is volna erre, csak a halála akadályozta meg abban, hogy az egyesült keresztény seregek élére álljon. Ez egy szép történet, de sajnos semmi sem igaz belőle, inkább csak egy utólagos konstrukció. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2015. augusztus 15.Az államalapító Szent IstvánMinden év augusztus 15-én (Nagyboldogasszony napján) és augusztus 20-án (Szent István ünnepén) tisztelettel emlékezünk, lélekben feltöltődünk és megerősödünk. Az István által alapított királyság a középkor egyik legjelentősebb országaként vonult be Európa történelmébe. Egy 12. századi német krónikás, Freisingi Ottó püspök az Árpád-házi királyok hatalmát korlátlannak nevezi, mert mindenki engedelmeskedik a királynak. Az államszervező István királyt méltán tartjuk a magyar történelem legnagyobb személyiségének. Neki köszönhetjük, hogy a világ legcsodálatosabb nyelvét, a magyart beszéljük. Neki köszönhető, hogy népünk ezer éven át – Kelet és Nyugat között – dicső történelmet és kultúrát teremtett. A magyarság évszázadokon keresztül nemcsak a történeti Magyarországot, hanem a keresztény Európát is védte. István kultusza és tisztelete soha nem halványult el. Bár országát – a magyar történelem színterét, a magyar nemzet történelmi hazáját – a magyarságra kényszerített trianoni békediktátum (1920) feldarabolta, ma is szülőhaza. Ma is egységes, mert minden magyarul érző és gondolkodó ember, aki kiejti a Magyarország nevet, a történeti országra gondol. Népünket is felszabdalták, de a lelki egység szilárd, mert az a nagy király teremtette alapokon nyugszik. Annak ellenére, hogy Szent István földjén ma másodrendű állampolgárként kezelnek, felszámolásunkra törnek, megaláznak, büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak születtünk. Bízunk abban, hogy utódaink még hosszú évszázadokon keresztül is emlékezni fognak István királyra, az államalapítóra. Születése, megkeresztelése, házassága István Esztergom várában született, pogány neve Vajk. Megkeresztelésére 972-ben került sor, amikor édesapja, Géza nagyfejedelem hittérítő papokat kért Nagy Ottó német-római császártól. A magyar állam megszervezését Géza alapozta, és fia, István király teremtette meg. Felismerték, hogy a magyar nép kereszténységre térése, a magyar állam megszervezése halaszthatatlan. István herceg királyhoz illő nevelésben részesül és katolikus hitben nő fel. Szorgalmasan tanulja a latin nyelvet, melyen ír és olvas. Részt vesz a vadászatokon. Géza a serdülőkorú herceget még életében trónörökösének nevezi ki. István házassága Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával, III. Ottó, a Német-római Birodalom császára közeli rokonával mind német, mind magyar szempontból politikai, dinasztikus jellegű. A bajorok a magyarok megkeresztelését remélik, míg azok a diplomáciai kapcsolatok rendezését. Mindkét fél a jószomszédságra és békére törekszik. A fiatal fejedelmi pár a dukátus (hercegség) központjában, Nyitrán telepedik le. Gizella kíséretében a dunai hajókon Regensburgból nagyszámú német világi pap, szerzetes és katona érkezik, akik hozzájárulnak a keresztény magyar királyság megszervezéséhez. A fejedelemségért folyó harc István – apja minden előrelátó óvintézkedése ellenére – már uralkodása kezdetén kénytelen fegyverrel a kézben harcolni a fejedelemségért és leszámolni rokonával, a trónkövetelő Koppány vezérrel. Amikor Géza nagyfejedelem 997-ben távozik az élők sorából, István mellett egy jól szervezett, részben páncélos – nagyszámú német (sváb és bajor) lovag –, egy besenyő csapattest és magyar csapat áll készen arra, hogy szükség esetén a kijelölt trónörököst támogassa. A hadsereg parancsnoka a német Vecellin, a testőrség vezetői Hont és Pázmán német lovagok. E jól szervezett hadseregre szükség volt, mert a keresztény apa-fiú elsőszülöttségi jog ütközik az ősi magyar pogány szokásjoggal, amely szerint a trónörökös mindig az Árpád nemzetség legidősebb tagja. Koppány vezér e minőségben tart igényt a nagyfejedelemség fölötti hatalomra. A veszprémi csatában a keresztény hadak győzedelmeskednek. E csata nemcsak István és Koppány közti harc, hanem a keresztény világnézet és az ősi pogány hagyományok közti küzdelem is. Utólag könnyű okoskodni, de az adott történelmi helyzetben István államszervező munkája és a kereszténység felvétele történelmi szükségesség. A pogányságnak nevezett ősi hagyományok védelmezői kiszorulnak a hatalomból. Koppány vezér holttestét négyfelé darabolják és kitűzik Győr, Esztergom, Veszprém és Gyulafehérvár kapujára. Ez utóbbi Prokuj gyula (fejedelem) székhelye. István e kegyetlennek tűnő eljárással arra figyelmeztet, hogy mindenkitől, még a közeli rokonaitól is engedelmességet követel. Az első magyar király István nagyfejedelem a belső ellenállás leverése után erősíteni kívánja a magyar törzsek fölötti egyeduralmát. Rómába küldi Asztrik apátot, hogy II. Szilveszter pápától koronát, keresztet és apostoli áldást kérjen. A koronaküldést alapos diplomáciai tárgyalás előzi meg. E gesztussal a pápa és a császár elismeri István sikereit a kereszténység védelmében folytatott harcban. Theotmár merseburgi püspök lejegyzi, hogy a pápa III. Ottó császár „biztatására” küldi a koronát. Istvánt Esztergomban koronázzák meg, ünnepélyes ceremóniával emelik királyi rangra. Az eseményre 1000 karácsonyán, december 25-én, más forrás szerint 1001. január elsején kerül sor. István parancsára a koronázási jelvényeket a székesfehérvári bazilikában őrzik. Megkoronázása a következő magyar királyok számára a koronázási ceremónia megszervezésének mintájául is szolgál. A koronázás csak akkor jogérvényes, ha azt a mindenkori esztergomi érsek celebrálja. István királlyá koronázása a magyar állam születésének időpontja is. Ettől kezdve a magyar király az összes magyar teljhatalmú uralkodója, egy személyben király és pap. Ez azt jelenti, hogy nincs alárendelve a pápának és a német-római császárnak. Saját belátása szerint dönt az állam és az egyház szervezésében. Saját elképzelései szerint szervezi a közigazgatást, szedhet adót, verethet pénzt, adhat ki törvényeket. Országegyesítés A magyar törzsfők az Árpád vezette honfoglalástól (895) kezdve még sokáig megtartják az országaik fölötti hatalmat. A magyar nyelv őrzi a hetedhét országon át kifejezést, annak a kornak az emlékét, amikor még hét magyar fejedelem birtokolta a Kárpát-medencét. Az államegyesítés során István a békés eszközök mellett kénytelen igénybe venni a hadsereget is. A magyar fejedelmek számára egyértelmű figyelmeztetésként hat Koppány leverése és István megkoronázása. A nagyfejedelem mindkét alkalommal jelzi, hogy az összes magyar királya kíván lenni, aki alattvalóitól megköveteli a keresztény vallásra való áttérést és államszervező munkájának elfogadását, támogatását. Ha a törzsi fejedelmek hűségesküt tesznek, megtarthatják törzsi birtokaik egyharmadát. A törzsi birtokok kétharmad része mint királyi birtok az államszervezés anyagi alapját biztosítja. Mindazokat, akik ellenállnak, fegyverrel kényszeríti meghódolásra. Így jár el Erdélyben Prokuj gyulával és a vele szövetséges, alárendelt Keán bolgár-szláv eredetű magyar előkelővel. Délvidék nagy hatalmú fejedelme, Ajtony vezér is Keánhoz hasonlóan csatában veszti életét. István király a kavarok (kabarok) urát, fejedelmét, Aba Sámuelt dinasztikus házassággal láncolja magához. Hasonlóképp a magyar királyság hatalmát szolgálja az is, amikor 1009-ben egyik húgát Velence uralkodójához, Orseolo Ottóhoz adja feleségül. E házasság révén javul a magyar állam Bizánccal való kapcsolata, mivel Velence a Bizánci Birodalom vazallusa. A két nagyhatalom közti politikai szövetséget István tovább erősíti azáltal, hogy 1018 körül Imre herceget egy bizánci hercegnővel házasítja össze. Imre herceg és az Intelmek István Ottó fiát jelöli trónörökösnek, ezért Imre herceget vallásos nevelésben részesíti. Nevelői közt találjuk édesanyját, Gizella királynét, édesapját, István királyt és Gellért püspököt. Ottó korai halála után Imre herceg elméleti oktatását kiegészítik kormányzási és politikai ismeretekkel. Tanul lovagolni és fegyverrel bánni. Részt vesz a vadászatokon. 1030-ban hadvezérként személyesen vezeti a bihari dukátus hadseregét és a nyugati határszél páncélosseregeit is. Imre nagyszerű nevelését szemlélteti a számára összeállított Intelmek. E könyvecske műfajilag erkölcstanító királytükör. Célja bemutatni a jó királyt és kormányzást. Összeállítója István király, lejegyzője pedig egy királyi udvarban élő tudós pap. A helyes kormányzás alapelvei – a tízparancsolat mintájára – tíz fejezetbe tömörítve ismerhetők meg. A király arra inti fiát, hogy tartsa tiszteletben az egyházat, a papságot, a főembereket, a vitézi rendet, a királyi tanácsot. Kiemeli, hogy az igaz ítélet és a türelem gyakorlása alapján „a türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak”. Fontosnak tartja az idegenek befogadását és támogatását, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”. Imre herceg egy vadászat alkalmával, 1031. szeptember 2-án hunyt el. Szent László király idejében Imre herceget, István királyt és Gellért püspököt egyszerre avatják szentté. István, a szent István király Nagyboldogasszony napján, 1038. augusztus 15-én hunyt el, miután halálos ágyán felajánlotta országát Szűz Máriának. A Nagy Legenda írja, hogy a király „imáiban magát és királyságát a mindenkoron Szűz Istenanya, Mária oltalmába helyezte”. Magyarországot ezért nevezik még Mária országának is. Mária a magyar nép égi oltalmazója. Égi patrónusának a magyarság minden év augusztus 15-én tisztelettel adózik. István temetésére Székesfehérváron kerül sor a Boldogasszony tiszteletére szentelt bazilikában. Három éven keresztül gyászolják. Mivel sírja közelében több csoda történt, többen meggyógyulnak, István király szentként való tisztelete már ekkor elkezdődik. Az erőskezű és határozott István király halála utáni évtizedekben két pogánylázadás tört ki. Az 1061-es alkalmával a vandál pusztításoktól tartva a székesfehérvári egyház kanonokjai kiemelik István mumifikálódott testét a koporsójából és elrejtik a bazilika alatti kriptába. Ez alkalommal egy Merkur nevű szerzetes leválasztja István kardforgató, igazságosztó jobb karját a testéről. A Szent Jobbot egy Berettyó folyó melletti családi monostorba helyezi el. A Szent Jobbra Szent László király egyik országjárása idején talál rá, és egy kőmonostorba, a szentjobbi apátságba helyezteti el. Szent László király 1083. augusztus 15-én István király szentté avatásának tiszteletére országgyűlést hirdet. A ceremónia megtartását azonban váratlan esemény akadályozza. A kripta bejáratát súlyos kőlap zárja el, amely csak akkor mozdítható, amikor – egy Caritas nevű apáca tanácsára – László király szabadon engedi a visegrádi várba zárt Salamon királyt. Ezt a kortársak úgy értelmezik, hogy Szent István király még holtában is a megbocsátásra buzdít. István földi maradványait a „legtisztább gyolcsba” göngyölik, majd ezüstládában Szűz Mária oltárára emelik. István király szentté avatására 1083. augusztus 20-án VII. Gergely pápa írásbeli engedélyével és a pápai legátus jelenlétében kerül sor. Mivel kultusza Európában is elterjedt, Buda várának visszafoglalása tiszteletére 1686-ban XI. Ince pápa az egyetemes egyház nevében is szentté avatja. Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
